P.sz. XXIII.

© Chezane Abbé

© Somewhere A.P. 2288

Budapest, 2002.

– Azt mondják, a császár idén nagyon kitesz magáért.

– Amennyiben?

– Amennyiben egyben tartja meg a Koldusok közötti királyválasztást a birodalmi játékokkal.

– Úgy is fogja. Én javasoltam neki. A csőcselék úgyis részegen fetreng az ünnepek alatt... vagy verekszik. Akkor meg minek legyen kétszer is felfordulás idén? Egy füst alatt mindent.

- Apám, Te nagyon előrelátó vagy. Annyira vágyom már, hogy lássak egy birodalmi játékot...

– Már megbeszéltük Dontie: amíg el nem éred a huszonegyet, a háromszor hetet, addig Shadonban töltöd a játékok alatti időt.

– Nem lehetne...?

– Nem.

– Értettem, Apám. Azért elkísérsz az útra?

– Hogyne. Tíz nap múlva indulunk, amint a hold megkezdi útját az ifjak havában.

Dontie meghajolt az apja előtt, aki az öltözködés utolsó mozzanataként a drágakövekkel kirakott kardját csatolta fel magára.

Az apa a fiára nézett és egy kézlegyintéssel elbocsátotta magától. Dontie kisietett a szobából, az egyedül maradt idősebb férfi pedig leült egy bőr karosszékbe és tapssal a szolgáját szólította.

A szolga a térdeit fogva lépett elé.

– Megjelentem Nagyúr, méltóságod parancsát lesve – hadarta el a hivatalos formulát urának.

– Milyen hírek vannak mára?

– Őméltósága, a Császár, mára várja Nagyuramtól a birodalmi játékok végleges beosztását.

– Rendben. Délben saját kezűleg nyújtom át neki. Egyéb?

– A Fiatal Nagyúr idén is Shadonban tölti az ünnepeket?

– Igen. Téged is megkörnyékezett, hogy idén itt maradhasson?

– Ó, dehogy Nagyúr...

– Szóval: igen.

– Hát, hogy is mondjam... említette, de...

– Személyesen kísérem el.

– Értem Nagyúr. Este a Tizek egyike látni kíván.

– Hmmm... hol? – a Nagyurat egy pillanatra elhagyta a nyugalma.

Nagyon elhagyta.

– Shulur északi részén, az Öregparkban.

– Mit akarhat? – idegesen elkezdte tépkedni a szája szélét.

– Azt hiszem oly dolgokat látott a jövőben, amiket meg kell osztania Veled Nagyúr!

– Úgy legyen. Mindenesetre furcsa, hogy egy mágus akarjon velem beszélni... Elmehetsz!

A szolga – ugyanúgy, ahogy belépett a nemeshez – távozott.

Doncass Nagyúr a gondolataiba mélyedt:

– Egy mágus a Tizek közül – mormolta magában.

Egyáltalán nem lelkesítette a gondolat, hogy a Boszorkányerőd egyik urával találkozzon.

Másod-unokabátyjától – a császártól - jövet megállt a rabszolgapiacnál. Gondolataiból már rég elszállt a reggeli aggodalma, amit a mágus kapcsán érzett. A császár átnézte a tervezetet, aztán módosíttatta azt Doncassal: minden napra tervezzen be kobát.

Sok rabszolgával.

Jó véreset.

Kastor rel Doncass gyűlölte a vért, az erőszakot. Mégis úgy tűnt: idén – amikor is ő szervezi – a Shuluri Birodalmi Játékok vérengzéseivel, erőszakosságaival fog kitűnni a hasonló ünnepek közül.

A frissen érkezett rabszolgákat már leterelték a kereskedők a hajóról, és hosszú, egyenes sorba állították a piactéren. Doncass elsétált a sor előtt, majd amikor meglátta a felé siető kereskedőt, megállt. Pont egy jóképű, húsz év körüli rabszolgánál. A fiú mondott neki valamit, de a Nagyúr nem értette. Rápillantott, erre a fiú kacéran rámosolygott. Doncass agyát elöntötte a vér és a kardja után nyúlt, de a rabszolga szerencséjére odaért a kereskedő.

– Megjelentem Nagyúr, méltóságod parancsát lesve. – Aztán szünet nélkül folytatta – Méltóztasson választani Nagyúr! Milyen célra kellenek?

– Kobához. Úgyhogy válogasd ki nekem az összes izmos macsót. Ezzel kezdd! – bökött a fiú felé.

– Vannak sokkal erősebbek is ezeknél a szépfiúknál...

– Nem érdekel. A kis arénában is lesz koba az ünnepek alatt. Oda pedig szétnyírt képű alakok nem kellenek. Túl jól látható az arcuk a nézőtérről. Csak ilyen kis...

– Értem Nagyúr. Hány koba lesz?

– Húsz.

A kereskedő fejében beindult a számológép:

– Az ugyebár alkalmanként negyven rabszolga...

– Igen. És mint mondtam, a kis arénában az izmosak és szépek.

– Hússzor negyven...

– Továbbá a nagy arénákba a többi – vetette oda mintegy mellékesen Kastor rel Doncass a kereskedőnek.

A kereskedőnek fennakadtak a szemei.

– Az összes arénában? Koba? És mindennap? – nyelt egyet – Mindennap a birodalmi játékok alatt?

A Nagyúr bólintott.

A kereskedő még egyet nyelt. Elnézett Doncass mellett, rá az élő portékára. Lelki szemei előtt a rabszolgák feje aranytallérokká váltak.

Mérhetetlen sok aranytallérrá.

– És Nagyméltóságod intézi az idén?

Kastor rel Doncass újra csak bólintott.

– És minden egyebet is én intézek – tette hozzá.

Végül több, mint tízezer rabszolgában állapodtak meg.

Az idei Shuluri Birodalmi Játékokon vérben nem lesz hiány – gondolta hazafelé menet Doncass.

Már jócskán lement a nap, amikor befordult az Öregpark vasveretes kapuján.

A hintót négy fáklyás szolgával a legvénebb gledonfa mellett hagyta. Tíz fős testőrség kísérte a park közepén álló nyilvános palotához.

Kastor rel Doncass szemügyre vette az alvó parkot. A palota melletti árnyék egyszer csak megmozdult és egy magányos, hajlott hátú öreg indult el felé.

A Nagyúr egy mozdulattal hátraparancsolta a testőreit. A zsoldosok hallótávolságon kívül egy kört formáztak a mágus és a Nagyúr körül.

Doncass a mágust nézte.

A csendet végül a varázsló törte meg:

– Eljöttél.

Nem volt semmi gúny a hangjában. Egyszerűen csak kijelentette a tényt.

Doncass kezdte kényelmetlenül érezni magát. Adrenalin szintje a maximum környékén járt.

Shulurban talán két tucat ember mondhatta el magáról, hogy szemből is találkozott már a város – sőt, egész Toron – tényleges urai közül akár eggyel is. Legutóbb Shri-En Leornian beszélt varázslóval. Rá két évre császár lett. És ennek már vagy ötven éve. Azt megelőzően pedig – 2176-ban – a Vörös hadurak három kitűnő fejvadásza járt a Boszorkányerőd egyik tornyában, a tíz varázsló várában: Ipsis, Dento és Stiende. Három egypetéjű iker. Azóta ők is legendákká váltak Toronban, mint az Ikrek szekta alapítói. Vajon velem mi fog történni? – fejezte be a gondolatsort a Nagyúr.

– Ismerem a múltad – kezdte a mágus. – Láttam a jövőd, Rownell fia, Doncass. Rossz úton jársz! Sokan azt gondolják másod-unokabátyád Shri-En Leornian trónját akarod magadnak. Szeretnek téged, mert bölcs vagy ifjú korod ellenére is....

Doncass elmosolyodott: mióta betöltötte az ötvenet nem sűrűn „fiatalozták” őt le.

A varázsló egy pillanatnyi szünet után folytatta:

– Viszont amíg lehetséges jelölt vagy a trónra, meg akarnak ölni. Utazz el Shulurból, mert nagy vész közeledik a fejedre!

– Két hét múlva utazom...

– És ne is gyere vissza az Ünnepekre.

– Az lehetetlen. A császár engem bízott meg a Shuluri Birodalmi Játékok megszervezésével és lebonyolításával. Nem akarok a császárnak kellemetlenséget okozni azzal, hogy nem látom el a tisztem.

– A tanácsot nem kell megtartani. De jó, ha tudod: Shri-En Leornian császárnak igazán akkor okozol kellemetlenséget, ha itt maradsz. Nos fiam – nézett egyenesen Doncass szemébe – egy dolgot tehetek még érted, ez pediglen még egy tanács. Óvakodj az Eleven fémtől!

Aztán választ se várva hátat fordított a nemesnek és elindult ki a parkból.

– Eleven fém – dünnyögte Doncass. – Ezzel vajon mit akart mondani? Nem tudom elhinni, hogy azért kellett találkoznom vele, hogy megmondja, hogy óvakodjam az Eleven fémtől. Nem. Ez egyszerűen nem kerek – morfondírozott tovább. – Akivel ezek a boszorkánymester mágusok találkoznak, azok egytől-egyig örök időkre bekerülnek a legendák könyvébe. Már ha túlélik a találkozást. Én túléltem. De semmivel sem lettem okosabb, mint annak előtte, hogy ez a találkozás megtörtént. Semmi tanács arra vonatkozólag, hogy miért fogok halhatatlanná válni. Én, vagy a nevem. Milyen alkalomból... – Gondolatai visszatértek a kiindulási pontjukhoz. – Óvakodjak az Eleven fémtől! Ezt a botorságot!

Füttyentett a testőreinek, akik másodpercek alatt odaértek hozzá.

– Az öregember bement a palotába Nagyúr? – kérdezte a testőrök vezetője.

– Nem. Mellettetek ment el. Délkelet felé. Ahol gondolom pont te álltál!

A testőr elpirult.

– Nem baj. Nem tőle kellett megvédenetek – mosolyodott el Doncass.

– Akkor is. El tudott osonni mellettem! Nem vagyok tovább méltó rá, hogy a testőrséged vezessem Nagyúr.

– Dehogynem. Egy mágusnak a Tizek közül nem tart semeddig elmenni még a legéberebb sasszemű mellett sem.

A testőrök vezetője most akadt meg igazán.

Az emberei közül is sokakat kirázott a hideg.

– Tharra mondom! A Nagyúr a Tizek egyikével találkozott itt?! És olyan szerencsés voltam, hogy ezalatt a Nagyúrt őrizhettem! Fiúk – fordult a többiekhez – életünk legjelentősebb napja volt a mai. És örvendjük Doncass Nagyurat, aki ezt lehetővé tette nekünk.

Adron Kvartjának két utolsó hete Doncass számára nyílvesszőként suhant el. Eszébe sem jutottak a mágus szavai, amelyeket az Öregparkban mondott neki. Fájó szívvel hagyta ott az Ünnepre való szervezkedés lázában segítőit, hogy fiát és feleségét Shadonba kísérje.

Többször megfordult a két hét alatt az is a fejében, hogy mi lenne, ha ezúttal kaput venne igénybe az utazáshoz.

Az ötletet mindannyiszor elvetette.

Valamiért kora gyermekkora óta betegesen irtózott attól, hogy átlépje bármely olyan kapu boltívét, amely más városba, földrészre, esetleg más dimenzióba viszi őt ahelyett, hogy oda kerülne, amit az ajtó innenső oldaláról is szemügyre vehet.

Marad a ló – gondolta keserűen.

Krad Kvartjának Első Havában – vagy ahogy a köznép nevezte: az Ifjak Havában, befogott hintó és felnyergelt lovak várták őt és szeretteit, hogy Shadonba repítsék. A testőrség húsz fős csapata már percek óta toporgott a palota udvarának kövén, sütkérezve a most még elviselhetően meleg, szikrázó napsütésben.

Kastor rel Doncass szokása szerint először beült a hintóba a felesége mellé. Lóra majd csak később szándékozott átszállni, amikor már elzsibbadt a hintó monoton ringatózásától.

A kis csapat elindult. Lassan távolodott a császári Belsővárosban álló palotától. Észak felé mentek, keresztül az egyik nemesek lakta kerületen: Zadon völgyén. Majd a várost körbeölelő szegénynegyeden hajtottak át. Ez a rész egészen a várost védő roppant cölöpfalig húzódott ócska viskóival és égig érő bűzével.

A kapuőrök tisztelegtek utánuk, ők pedig elhagyták Shulurt.

– Igazán nem értem, hogy miért Shadonban van a nyári palotánk? A birtokunk? Ahelyett, hogy a többi nemeshez hasonlóan a Shulur környéki végtelen területen lenne.

Doncass feltekintett a feleségére a révedezésből. Negyedik órája utaztak. Doncass számolgatni kezdett: a felesége ezt a kihagyhatatlan szövegét eddig mindig visszatartotta az első pihenőig, tehát még legalább két óráig.

– Változnak az idők – mondta félhangosan. Most, hogy végre nem kötötte le minden energiáját az ünnepre való készülődés, újra eszébe jutott az, amit a mágus mondott neki.

Értelmet továbbra sem talált benne, hagyta tehát, hogy a gondolatai tovább kalandozzanak.

A Shuluri Birodalmi Játékok tényleges szervezését már maga mögött tudta. Igazából rá nincs már a városban semmi szükség. Megtette a kötelességét: elmehet. Akár annyira is, hogy csak az ünnepek után jöjjön vissza. Legalább a varázsló is megkönnyebbülhet. Ha már annyira a szívén viselte, hogy Doncass ne legyen Shulurban az elkövetkező két hónapban, hogy ezért képes volt személyesen megkeresni őt! Varázsló létére kijött a Boszorkányerődből is, csak hogy neki, egy földi halandónak szóljon. Maradok a fiammal Shadonban. Eleven fém... de ezzel vajon mit akarhatott a mágus?

Végül újra elbóbiskolt.

A fia ébresztette, lova nyergéről behajolva a hintó ablakán:

– Apám! Megérkeztünk az első pihenőhelyre.

– Jól van Dontie.

Nyújtózkodott egyet. Felállt. Majdnem összecsuklott, annyira elmacskásodtak a lábai.

– Egyre nehezebben bírom az ilyen utakat. Csak tudnám, miért utálom ennyire a kapukat...!

– Annyit hallottam már ezekről a kapukról Apám-uramtól. Mégsem tudok róluk semmit.

– Gyűlöletes helyek. Látszatra ugyanolyan kapuk, mint a palotánk kapuja, mégis mások. Nincs túloldaluk. És nem két lépéssel odébb visznek, hanem máshová. Nyílások ezek a tér szövedékén, amelyek csak egymással vannak összeköttetésben.

– Egymással?

– Igen. Bemész a Shuluri kapun, kijössz a Shadonin. Két lépés. Nem pedig két heti út.

– Akkor miért nem azon megyünk?

– Mert a kapuk veszélyes helyek. Az ajtó túloldalán állhat egy csapat bérgyilkos pugoss-sal a kezében... csavarhatnak egy árnyalatnyit a kaput körülvevő szellemek az akaratodon és máris Shadon helyett Krán valamely városában vagy.... vagy Északföldjén. – Egy pillanatig elgondolkozott, majd folytatta. – Állítólag a kyrek építették az első kaput, a Kapuk Kapuját. A bölcsek és mágiahasználók mind a mai napig beszélnek ennek a kapunak a létezéséről. Néhányan közülük azt mondják, hogy nem is a kyrek építették: már a kyrek előtt megvolt és a kyreknek csak a: Kapupalota elnevezést köszönheti. Hogy tényleg létezik-e ez a különleges kapu? Senki nem tudja. Szerintem csak kitaláció. Hiszen akkor minden kapuból el lehetne érni... A kalandorok meg már mindenhol voltak, ahova egy kapuból el lehet jutni.

– Kyrek előtt épült? Lehet, hogy több mint húszezer éve?

– Pyarron előtt tizenhétezerbe jöttek a kyrek... most írunk kétezer-kétszáznyolcvannyolcat... bizony! Jó húszezer éve. A kő, amiből építhették azt a „Kapupalotát”, nos még az is elkopik ennyi idő alatt. Ha ugyan valaha is létezett...

Dontie visszaült a lovára, az apja is nyeregbe szállt. Indultak tovább. A távolban délibábként tükröződött Anox apró kertvárosa, ahol az éjszakát szándékoztak tölteni.

Négy óra múlva alábbhagyott a nap tüze, ők pedig elérték a kisváros határát.

A vendégfogadós úgy hajbókolt nekik, mintha nem oldalági rokonai lennének a császárnak, hanem ők maguk lennének az uralkodók.

A fogadó díszlakosztályának erkélyéről nézték végig, ahogy a nap eltűnik a távoli Ködhegység csipkés szegélye mögött.

Meg se fordult a fejükben, hogy a Kapupalota, amiről út közben beszélgettek, ott áll mindenkitől elzárva – de teljes épségben – a Ködhegyek védő sziklái között.

A következő éjszakát Thessenben töltötték. Innen már látszott, hogy a Ködhegység – aminek a lábai előtt akartak végigmenni – egy több ezer méter magas, iszonyat méretű sziklarengeteg. Csúcsai örök hóba burkolva meredeztek az égre. Az utazók már innen, egynapi járóföldre tőle, úgy érezték: majd agyonnyomja a föléjük tornyosuló monstrum hegylánc.

Reggel a nappal együtt indultak tovább.

Kastor rel Doncass megint a hintóban ült. Ezúttal a fiúk is betelepedett melléjük.

Két órája mehettek, amikor egy Thessenből utánuk küldött hírnök érte be őket.

– Megjelentem Nagyúr, méltóságod parancsát lesve – szólította meg a hintóban heverő Doncasst.

– Beszélj! Mi ennyire sürgős?

– Rossz hírek Nagyúr! Nem tanácsos Shadonba menned. A tavaly aláírt Triatros miatt Shadonban lázadások törtek ki. A nép fegyverekkel öli egymást. Az utcák csataterekké változtak. Senki nincs biztonságban Shadon városában.

– Mi az a Triatros, Apám?

– Majd elmondom. Visszafordulunk! – kiáltott oda a Nagyúr a testőrség vezetőjének, majd a hírnökhöz fordulva folytatta: – Köszönöm a híredet, amivel valószínűleg az életünket mentetted meg.

Pénzt dobott a hírnöknek, aki, miután eltette a csengő aranyat, boldogan vágtatott el.

A hintó nehézkesen fordult vissza a keskeny úton.

Kastor rel Doncass és kísérete délre már újra Thessenben volt.

– Mi az a Triatros, Apám? – tette fel újra a kérdést Dontie, ezúttal az ebéd maradványai fölött, Thessen legelőkelőbb fogadójában.

– Shadonban két dinasztia uralkodik: a Bel-Estesso és a Bel-Corma. Hozzájuk jön még a hatalom gyakorlásában az egyház feje. Tavaly, kétezer-kétszáznyolcvanhétben, ők hárman kötöttek egy megállapodást, azt nevezik Triatrosnak. Ez a megállapodás nagyon előnyös... de csak nekik. Hiába tették úgy közhírré, mint a béke alapját, azt hiszem nagyon elvetették ezzel a paktummal a sulykot.

– Hogy-hogy?

– Mert a királyi család, amely névleg vezeti Shadont, két pártra szakadt. Az egyik a paktumot támogatja, a másik ellene van. Azonfelül ott van még Shadon majd milliós lakossága, amely szintén részben az egyik, részben a másik pártban látja önnön sorsa jobbra fordulását. Mi itt Shulurban bíztunk benne, hogy ez a két ágra szakadás nem fog bekövetkezni és a nép birkaként tűr tovább... Most viszont, hogy kirobbant a szikra, még azon sem csodálkoznék, ha hosszabb belviszály alakulna ki miatta.

A „hosszabb belviszály” Shadon város legnagyobb belháborújaként került a történelemkönyvekbe: kétszáz évig tartott.

Kétszáz hosszú évig tette nap, mint nap vérfürdővé Shadon utcáit és tereit, kiölve az ott élőkből mindent, ami emberi.

Shulurban tovább peregtek a napok.

A városban csalhatatlan jelek mutatták a közelgő ünnepeket: az amúgy is magas bűnözés és erőszak hulláma az egekig emelkedett. A szegénynegyed lakói a Kolduskirály választás kortes hadjáratának címén ütötte-verte egymást. A város őrségének feladata ebben az időszakban csak arra korlátozódott, hogy a gazdag belső negyedek határát külvárosi lakó ne léphesse át.

Aztán a legerősebb szegénynegyedi kerület lakói megkapták a kétszáz aranyat, a királyi címet elnyerő koldus pedig a kolduskoronát, és a lehetőséget, hogy arénaviadorként kiemelkedhessen a mocsokból.

Már csak a császári jelre várt a város lakossága, hogy hivatalosan is megkezdődjenek a Shuluri Birodalmi Játékok.

Kastor rel Doncass hazatérte után még jó ideig foglalkozott a gondolattal, hogy elmenjen valahová Shulur városából, amíg tartanak az ünnepek.

Aztán lemondott róla.

Elvégre a város pezseg, ő remekül érzi magát és a véres attrakciók ellenére jó mókának tűnnek a különböző ünnepi programok.

Dalnokok versengése, színészek előadásai, kobák, bajvívások, azonfelül egymást érő utcabálok és zárt körű orgiák... megannyi érdekes és izgalmas látni és hallanivaló!

Az első meglepetés akkor érte, amikor Shri-En Leornian császár a megnyitó ünnepségen kihívta őt a megjutalmazandók közé.

A hatalom képviselője a nyilvánosság előtt mondott köszönetet neki az ünnepek megszervezéséért. Aztán egy lagosst nyújtott át emlékül.

Doncass átvette a fegyvert másod-unokabátyjától, és egy pillanatra lehervadt minden öröm az arcáról.

A lagoss minden ékkő és díszítés nélküli volt.

Ránézésre az utolsó zsoldosnak és fejvadásznak is különb fegyver jutott. Még a markolat sem volt bevonva bársonnyal: a puszta fém fogása a hideg évszakokban pedig nagyon kellemetlen. Doncass fél szemmel rásandított az ajándékára.

Ráadásul a markolat végi ütőgömb kivételével az egész markolat egyenes – állapította meg magában. – Ha egyszer is használnom kéne izzadt tenyérrel, úgy repülne ki a kezemből, mintha sosem lett volna benne. Azonfelül olyan csúnya ólmos szürke színű, hogy még a falra sem érdemes kirakni.

Figyelte a körülötte állók arcát, hogy hányan nevethetnek rajta a megcsúfolásán?

A császárra meredő, áhítatos tekintetek vették körül.

Amint lehetősége támadt otthagyta a megnyitót. Átvágott a tömegen és a palotájába sietett.

A fia fogadta:

– Mi történt Apám-uram, hogy így hazajöttél a megnyitóról?

– Hogy mi?! – Doncass csak most kezdte szabadjára engedni a benne felgyülemlett dühöt és keserűséget. – Ezt az ólomdarabot kaptam emlékül!

Ráfogott az eddig a tokjánál cipelt fegyver markolatára és kihúzta a hüvelyéből.

Egy pillanatra úgy érezte karja összeolvadt a lagoss markolatával.

Mintha a hosszú tőr az ő testének törhetetlen része, meghosszabbítása lenne.

Apa és fiú együtt nézte a pengét.

A szürke fém bársonyosan lüktetett Doncass szíve dobbanásaira.

A férfi csak most döbbent rá, mit kapott ajándékul a császártól.

A világ legdrágább ajándékainak egyikét:

Eleven fémből kovácsolt lagosst.

Ghytte még a harmadik gyermek szülése után is karcsú nő volt. Megbízói szerint ő az egyetlen kardforgató mester, aki meg tudja téveszteni Kastor rel Doncass testőreit és a Nagyúr közelébe tud férkőzni, hogy leszúrhassa.

Öt napja van rá.

Egy vidéki nemesnek mutatták be, akiről tudták a megbízói, hogy találkozni fog Doncassal.

Ghytte az ünnepek második napján ismerte meg jövőbeli áldozatát.

A vidéki nemes – Ertneb Nan Thessoin – hosszan ecsetelte Doncassnak a Shadon városában kialakult helyzetet.

Évtizedek óta volt határos Shadon birtoka a Nagyúréval. Doncass figyelemmel követte minden szavát, de pillantását a nemest kísérő hölgy kötötte le. Valahol már látta ezt a nőt...

Talán álmában.

Talán előző életei közül valamelyikben.

A nő szép volt, de nem kihívó.

Árad belőle a vágy és az érzelem, mégis olyan, aki tökéletesen disztingválja magát és a belső világából semmit nem ad ki.

A férfi is csak érzi, de nem látja ami sugárzik a nőből.

Doncass előtt lepergett egész elhibázott házassága, az unalmas és nyafogó feleségével eltöltött hosszú évek sora.

Már huszonöt évvel ezelőtt kellett volna találkoznia ezzel a nővel. Akkor az egész élete más történet lenne.

Egy boldog élet története.

De... talán még most sem lenne késő.

Még most is érdemes otthagyni ezért a nőért a mostani párját.

Huszonöt év... Akkor mennyi lehetett ez a nő? Tizenöt? Tizenhét?

Felkapta a fejét.

Rádöbbent, hogy szerelmes lett.

Itt és most.

Első látásra.

Inete Reloyian semmit sem bízott a véletlenre.

Alapelvét a régi elf mondásból merítette: „Yrch – Dyrch!” A szó szerinti fordításban így hangzó szópár: „Harcos – Semmi!” tartalmilag azt jelentette már tízezer évvel ezelőtt is az elfeknél, hogy egy harcos - nem harcos.

Egy csatához több kell.

És amíg másnak elég lett volna Ghytte megbízása a Nagyúr elleni merénnyel, addig Reloyian egy csapatra való Vérnyelőt is felfogadott.

Egy lekötelezett Tharr pap bocsátotta a kilenc őrült orvgyilkost Inete Reloyian rendelkezésére. Ő is irányította rá őket a célra, ahogy a vadászkutyát uszítják a vad után.

A Nagyurat a palotája kapujában várták.

Doncass – ellentétben szokásaival – kikísérte Ghyttet és Thessoint a kapujáig.

Csak, hogy még két percig gyönyörködhessen a nőben.

A vidéki nemes Ghyttevel együtt távolodott a Nagyúrtól, amikor egy nyáladzó képű, borostás alak botorkált eléjük. Szemei vérben forogtak.

A következő pillanatban Ertneb Nan Thessoin holtan terült el a császári belsőváros fakockáin.

Ghytte köpenye ujjából előhúzta pugossát és a felé forduló alak szemébe döfte.

Akkora erő volt a szúrásában, hogy a rövid tőr markolata áttörte a férfi koponyáját és hátul jött ki a fejéből.

A palota kapujában bámészkodó Doncass csak ekkor kapott észbe.

Nem tudta, hogy miért és ki akarja bántani a hölgyét, de nagyot rikoltva a testőrei után, kirántotta a lagosst és Ghytte felé rohant.

A téren közben újabb Vérnyelő tűnt fel. Eszelősen vigyorgott a nőre, aki hasztalan próbálta Ertneb Nan Thessoin gyilkosának fejéből kihúzni pugossát.

Doncass ekkor ért oda. Az Eleven fém lagoss-sal áthasította a támadó torkát.

Sárgás, epeszerű vér folyt ki az összecsukló Vérnyelő sebén és szája szélén. Az őrült vigyor még most sem múlt el róla nyomtalan.

Ghytte végre kiszabadította a pugosst. Egy pillanatra átcikázott a fején, hogy ha még akarná, most végrehajthatná a megbízását.

De már nem akarta.

Időközben odaértek a testőrök is.

Meg aztán – folytatta immár nyugodtabban a gondolatsort a nő – ameddig az a szürke penge kívül van a hüvelyén, addig ha akarnék se lenne esélyem a rövid pugoss-sal csapást mérni a Nagyúrra.

– Jól van? – kérdezte Doncass Ghyttet.

Elvörösödő fején látszott, hogy nem egy gyilkos természet.

Ghytte hideg hangon válaszolt.

– Én igen. De ő! – azzal a pugoss hegyével a szerencsétlenül járt nemes holttestére mutatott.

– Szerencsétlen. Intézkedem az illő eltemetéséről. Önt visszainvitálhatom még a lakomba?

– Nem. Mennem kell.

– Akkor, ha megengedi elkísérem.

– Nem hinném, hogy engem veszély fenyegetne.

– Ragaszkodom hozzá.

– Értettem, Nagyúr. És köszönöm.

Elindultak. Doncass hat testőre kísérte őket. Egy darabig szótlanul lépkedtek egymás mellett. Kastor rel Doncass törte meg a rájuk telepedő csendet:

– Ön, viszont úgy látom, jól tűri az izgalmakat.

– Ja. Csak a munkámat végzem silányul.

– Bocsánat. Ezt nem értem.

– A testőre voltam és egy lépésre tőlem leszúrták.

Doncassal fordult egyet a világ.

Ez a gyönyörű nő testőr? Bár... amilyen hidegvérrel átszúrta a támadója fejét...! Na jó. Ez egy dolog. Az iménti szituációban elmondható, hogy ő is férfiként viselkedett ám! De akkor is!

Merengéséből két újabb merénylő előbukkanása rázta fel.

A Nagyúr testőreire nem lehetett panasz: sem Ghytte, sem Kastor rel Doncass nem jutott el odáig, hogy fegyvert rántson, máris mindkét bérgyilkos legalább nyolc-tíz vágott, vagy szúrt sebből vérezve hevert előttük.

Végül odaértek a fogadóhoz, ahol a nő lakott.

– Köszönöm – mondta Ghytte a Nagyúrnak. – Tényleg elég veszélyessé vált körülöttem az élet.

– Költözzön a palotámba!

– Nem. Ezt a kegyet nem fogadhatom el.

– Akkor kérem, látogasson meg. A házam mindig nyitva áll ön előtt.

– Jó. Élni fogok az alkalommal.

Elbúcsúztak, majd miután a nő besietett a kapun, Doncass is hazaindult testőrei kíséretében.

A palotája kapujában jutott eszébe, hogy okos dolog lenne testőröket rendelni a nő mellé, mert lehet, hogy még nem múlt el a veszély.

A testőrök fertály óra múlva értek vissza a Nagyúrhoz:

– Megjelentem Nagyúr, méltóságod parancsát lesve. A hölgy nincs a fogadóban, és a fogadós szerint csak holnap lesz újra Shulurban.

A nap hátralévő része nyugodtan telt el.

De csak Kastor rel Doncass számára.

Inete Reloyian őrjöngött.

Kémei jelentették, hogy a kilenc Vérnyelőből már csak kettő él. Ha él... ! Mindenesetre az a kettő is eltűnt. A másik hétből egyet a Nagyúr ölt meg, kettőt a testőrei, négyet pedig Ghytte.

Az a Ghytte, akit ő bérelt fel a Nagyúr ellen.

Aztán reggelre megtudta a részleteket is:

A kilenc Tharr pap által mágikus eszközökkel kitenyésztett orvgyilkos Ertneb Nan Thessoinra hitte azt, hogy ő a célpont.

És úgy rakták össze az agyukban, hogy ha a nő vele volt, akkor ő is célpont.

A megmaradt öt tehát Ghytte után indult.

A Nagyúr elmente után a nő szinte azonnal távozott a fogadóból. Mindössze annyi időt töltött a fogadóbeli kis szobában, amíg lemosta magáról a vért.

Egyenesen a Shuluri mágikus kapu felé ment.

Ha hátranéz, talán minden másképp alakul.

Az öt ott lihegett a nyomában. Néhány másodperccel Ghytte után fordultak ki Toron vízivárosi kapuján.

A nő hazafelé tartott.

Üdvözölte gyermekeit, majd indult tovább.

Nem volt tiszta a lelke.

Átkelt tizenegy hídon, mire elérte úticélját: egy régi, látszatra üresen álló, öreg, fa épületet. Idáig a Vérnyelők közül csak kettő követte. A többi három a lakóházánál maradt.

Ghytte belépett az épület ajtaján. A ház egész belső tere egy hatalmas csarnoknak lett kialakítva. Kormos falai egy átvészelt tűzvész nyomait viselték magukon.

A nő a terem közepére ment és letérdelt.

Ranagolt hívta, az Istenét.

Az isteni szellem szinte azonnal megszállta őt.

Szavak nélkül mondta el bánatát, s számolt be érzelmeiről.

Istenétől választ ugyanezen az úton kapott, szavak nélkül. Képek, testetlen gondolatok formájában.

Aztán új képek kerültek Ghytte elé: Ranagolnak még volt mondanivalója a számára.

Végül a nő sírva, sikoltozva ugrott fel a padlóról.

Tudatosan észre sem vette (mindössze az agya regisztrálta) a két szétszabdalt, elszenesedett holttestet, amelyek pár lépésre tőle hevertek.

Hazáig rohant, a pugosst már a kapuban rántotta ki, de tudta: elkésett.

A három kis holttest élettelenül feküdt a szoba közepén.

Egy vigyorgó arc lebegett elé a könnyei ködfüggönyén át. Ghytte, mint egy fúria csapott felé.

A másik két támadó sem úszta meg kevesebbel.

Amikor majd a városi őrség megtalálja a három Vérnyelő holttestét, először nem is tudja megállapítani, hogy a bosszúvágytól égő anya hány teremtményt szabdalt tehetetlen dühében centiméteres darabokra.

Ghytte két óra múlva hagyta ott a kis házat.

Örökre.

Kastor rel Doncass másnap először a rabszolga-kereskedővel tárgyalt.

Elégedetten állapította meg a kereskedő beszámolója alatt, hogy megérzései az üzleti ügyekben továbbra is remekül működnek. A birodalom viadorképzői egy ilyen kéthetes ünnep első napján kimerülnek. Egyszerűen nem tudnak annyi embert előteremteni, hogy színvonallal végigvezessék bajnokaikkal az ünnepeket. A független lanisták pedig, akik a rabszolga-viador képzéssel és bérbeadással foglalkoznak, még kevesebbek, mint a birodalmi képzők. Viszont ez a rabszolga-kereskedő, akit akkor szúrt ki, amikor első nap lement a piacra, olyan ismeretséggel rendelkezik, hogy Doncass a szervezés leghúzósabb részét el is felejthette. Ha egy napra kétezer rabszolga kellett, akkor a kétezer rabszolga ott volt. És nem is akármilyen bajnokok voltak köztük. Az idei Kolduskirályt egy gyengébb viador két csapással aprított négy darabra.

Mondjuk az is igaz, hogy a rabszolga-kereskedő – Shifen el-Hamed – ennek az üzletnek már az első két napja alatt annyira megszedte magát, hogy élete hátralevő részében még arra is szolgát fogadhat fel, hogy az őt legyező szolgáit legyeztettesse vele...

Amikor az üzleti ügyekkel végeztek, a kereskedő még egy dologgal állt elő:

– Az életedet akarják, Nagyúr.

Doncassban megállt az ütő.

– Te erről honnan tudsz?

– Nagyon sok emberrel beszélek. A kereskedelemnek ez az alapja. És a hírek néha több aranyat jelentenek ezer rabszolga áránál.

A Nagyúr elgondolkodott, majd Shifennek szegezte a kérdést:

– És Te mennyit akarsz a névért?

– Semennyit. Harmadik napja mennek az ünnepek. Nekem legalább az ötödik napig kell szállítanom Neked Nagyúr, hogy a számításaim beváljanak. Utána az, hogy a második öt napra is engem kérjenek fel, már csak ráfizetés lesz a számomra, mert mindenki srófolja fel az árakat a rabszolgáiért. A lanisták tudják, hogy én sem vagyok mindenható, és a saját, valamint az ismerőseim készletei a második öt napra leürülnek majd. Tehát ha megölnek Téged ma vagy holnap, az nekem nagyobb veszteség, mint amennyit valaha is adtak aranyban információért. Ingyen mondom tehát a nevet.

– Jobban örülök az őszinte beszédednek, mintha azzal jöttél volna, hogy leköteleztelek azzal, hogy téged választottalak...

– Hogy engem választottál, annak így kellett történnie, de hogy így is maradjon, arról tenni kell! Tegnap kilenc Vérnyelőt küldtek ellenedre. Továbbá...

Egy szolga lépett be, félbeszakítva a kereskedő mondatát:

– Megjelentem Nagyúr, méltóságod parancsát lesve. Ghytte úrhölgy van itt, és kéri a Nagyurat, hogy engedje színe elé járulni!

– Engedje meg Nagyuram, hogy óva intsem! – mondta a kereskedő, amíg újra nyílt az ajtó és belépett a nő.

– Uram... – kezdte, gyönyörű volt, igéző. És hófehér a tegnap még hollófekete haja. Letérdelt – Megjelentem Nagyúr, méltóságod parancsát lesve... – könnycsepp szökött a szemébe – minden parancsát lesve.

– Mi történt? – kérdezte megütközve Doncass.

– Azt négyszemközt szeretném elmondani.

– Óvakodjon Nagyúr, ettől a nőtől!

– Ha Inete Reloyiantól kapott megbízásomra gondol, akkor nincs mitől tartania.

– Inete Reloyian? – ízlelgette a nevet Doncass.

– Igen – erősítette meg a kereskedő. – Ő bérelte fel ezt a nőt itt.

– Csak változnak a dolgok – mondta Ghytte. – Reloyian halott.

– Halott?! – kerekedett el Shifen szeme. – Két órája még élt.

– De fél órája már nem. Itt van a szíve a kezemben. – Mondandóját megerősítendő kihúzta jobb kezét a köpenye rejtekéből. Véres húsdarab vöröslött a tenyerén. – A legutolsó, amit mondott, az az volt, hogy nem így akarta. – Egy pillanatra elhallgatott, majd halkan hozzátette: – Én sem.

Összeszorította a markát.

A vér a fehér márványra csöpögött.

– Ki vagy Te voltaképpen? – nézte Doncass elmélyülten a nőt.

– A toroni kardmester, Pelin Ovirean dédszülötte. Ghytte Ovirean. Tegnapig három gyermek anyja. – A földre dobta a véres szívet. – Inete Reloyian bérelt fel, ahogy a kereskedő mondta Neked. De nem bízott meg bennem és másokat is ellened uszított. Úgy hiszem, a maga szempontjából igaza volt. Amikor először megpillantottalak Uram, már tudtam, hogy nem fogok rád pugosst emelni.

Doncass halványan elmosolyodott.

Talán....

Talán a szíve nem hiába kezdett el lángolni valakiért.

Ghytte folytatta:

– Akiről én tudok az Inete Reloyian által felbérelt fejvadászok és orvgyilkosok közül, az a kilenc Vérnyelő. – Majd hozzátette: – Volt. Ezek a teremtmények csak azt tudták, hogy meg kell ölniük az itt lakó nemest. De előtte sosem jártak itt, nem ismertek senkit... hát Ertneb Nan Thessoinra támadtak, és rám. Mert innen jöttünk ki. Aztán megmentetted az életemet... én pedig másodszor is biztossá váltam, hogy a megmentőd leszek, nem a gyilkosod. A harmadik bizonyosságért elmentem Ranagol szentélyébe, hogy az Istenem tanácsát kérjem...

A hangja elcsuklott és akadozva tudta csak folytatni: – Öt Vérnyelő jött utánam. Három kifigyelte a házam, és amíg az Istenemmel voltam, megölte a gyermekeim. A másik kettő utánam lopózott a templomba. Nem tudom, dédapám szelleme, vagy maga Ranagol végzett-e velük, de már ők sincsenek. – Újra felzokogott. – Ranagol tudatta velem, hogy megölik a gyermekeim, de tenni semmit nem tehettem a bosszún kívül. Azt mondta még, hogy óvjalak Téged, Nagyúr és elmondta azt is, hogy kitől. Még mást is közölt, azt viszont csak később mondhatom el.

– Mikor?

– Legkésőbb az esküvések havának első napján. Igen – ismételte –, addigra mindent elmondok.

– Nagyúr! – szólt a kereskedő – azt hogy Ghytte nem fog már ártani Neked, abban biztos vagyok, de óvakodj továbbra is az orvgyilkosoktól! Ha megtudom ki az, aki ellened tör, azonnal kereslek. És most engedd, hogy távozzak.

Doncass egy beleegyező kézmozdulatot tett, majd újra Ghyttet kérdezte:

– Tudod, hogy kik jönnek még ellenem?

A nő bólintott, aztán Doncass szemébe nézett.

– Engedd meg nekem Nagyúr, hogy erről most ne beszéljek, engedd meg továbbá, hogy visszavonuljak tisztálkodni.

Kastor rel Doncass az ebédet Ghyttevel töltötte el. A nő nem igazán evett, csak szomorúan nézte a Nagyurat. Végül Doncass nem bírta tovább.

– Még van mondandód a számomra. Mondd el!

– Rossz hírek... leginkább... ami pedig jó, az nem mondható el.

Doncass kirobbant.

– Milyen rossz hírek jöhetnek még? Hogy a feleségem szeretőt tart? Huszonegy éve tudom. Hogy akit a saját fiamnak mondok, az egy vándorkomédiás fattya?! Ezt is tudom.

– Megjelentem Nagyúr, méltóságod parancsát lesve – a szolga halottfehér arccal lépett be.

– Beszélj!

– Dontie Fiatal Nagyúr eltűnt.

– Mit tudsz erről az isteneidtől? – fordult Ghyttehez Doncass.

– Tudom hol van, és miért. Biztonságban van. De erről többet most nem szeretnék mondani.

A Nagyúr bólintott.

– Miért vagy ennyire titokzatos?

A szolga ezalatt tanácstalanul állt a térdét markolva. Doncass ránézett.

– Elmehetsz.

Ghytte csak ült lehorgasztott fejjel.

Doncass felállt az asztal mellől és mellé lépett.

– Sok mindent közöltek veled az Isteneid...

– Bocsáss meg Nagyúr, de csak egy istenem van: Ranagol. Papok elé hurcolhatsz ezért.

– Sok mindent közölt veled az Istened – javította ki magát Doncass –, de szeretném ha tudnád: én is tudok dolgokat istenek és praktikák nélkül is.

Ghytte ráemelte a pillantását.

– Azt hiszem, ebben most még nem hihetek őszintén.

– Bökd már ki, hogy a feleségem ármánykodik ellenem! Így van?!

Ghytte Ovirean nem válaszolt.

Ahogy azt Doncass sejtette: a felesége a szeretőjénél volt. Most, hogy a fiát eltávolította Thessenbe, az asszony úgy gondolta, hogy ideje a férjtől is megszabadulni.

De tőle örökre.

A merényt az esti játékok idejére tervezték. Csak azt hagyták ki a számításból, hogy Doncass kénytelen-kedvetlen megszervezi ezeket a véres viadalokat, de részt venni még nézőként sem szívesen fog. Csak ha muszáj.

És aznap nem volt muszáj.

Még valaki várta hiába aznap este az aréna páholyában a Nagyurat.

Azok után, hogy a Tharr papok számítása nem jött be a feltüzelt Inete Reloyiant illetőleg, úgy gondolta a papi tanács, hogy saját kezébe veszi az ügyet. Két fejvadászt bízott meg a végrehajtással.

Ők ketten várták Doncasst a páholy mélyén elbújva.

Doncass ezalatt Ghyttevel beszélgetett.

Mindketten elmondták, hogy úgy érzik, a másik a számukra az igazi.

Nem háltak együtt, mégis ez volt életük legemlékezetesebb éjjele.

Ültek egymás mellett, szavakkal becézték egymást.

A másnap nyugodtan ment végig az útján.

Este díszbemutató volt a Császári Gladiátor Arénában. Itt Kastor rel Doncassnak is jelen kellett lennie, hiszen a császár is kitüntette a nézőket és gladiátorokat egyaránt az ittlétével. Doncass a felesége mellett ült, mögötte új – nagyon közeli – testőre: Ghytte. A többi testőr a folyosón szorongott.

A császár jelére megkezdődött a viadal.

Doncass felesége lassan húzta elő ruhája redőiből a mérgezett tőrt.

A férfi életét megint az mentette meg, hogy túl sokan akarták egyszerre megölni őt.

A neki szánt tőrdöfést az egyik fejvadász kapta, aki pugossát kivonva ugrott Doncass felé. Közben a másik fejvadász is előlépett, de azt már Ghytte fogadta kivont pugoss-sal. A küzdelem rövid ideig tartott a szűk páholyban: a fejvadász arccal előre zuhant ki az emeletről, az alant ülök közé.

A nézők üvöltözésén is áttörő zajra feltépték kintről a páholy ajtaját.

De nem a testőrök rontottak be azon.

Tharr papjai a tegnap elmaradt merényletben jelet láttak és vagy két tucat további orvgyilkost bíztak még meg az ügy végrehajtásával.

Doncass jelenlévő testőrgárdájának tagjai már egytől-egyig átvágott torokkal feküdtek a páholy előterében.

Kastor rel Doncass felesége ezalatt átlátta a helyzetet, hogy menekülnie kell, és kifelé igyekezett a bejövő fegyveresek közt.

Szinte azonnal nyársalták fel.

Halálsikoltására még a két páhollyal arrébb ülő császár is felfigyelt. Hátraintett a testőreinek és felállt, hogy a folyosón tájékozódjon arról, mi is történik.

Ghytte rákiáltott Doncassra:

– Csak a szomszéd páholy felé menekülhetsz!

– És Te?!

– Engem ne félts, megyek utánad.

A férfi felkapaszkodott a páholy karfájára, és egy rémisztő pillanatig a mélyen alatta ülők felett egyensúlyozva átugrott a szomszéd páholyba.

Ghytte állta a szavát: két embert harcképtelenné tett, és már ott volt ő is Doncass mellett.

Előrelépett a férfi oldalánál, és kinyitotta a páholy ajtaját. Odakint tolongott a nép. Szinte mindenki elhagyta a páholyát a környékükön, hogy megtudják, mi is történik. A folyosón tolongtak az emberek. Egyszerűen nem volt tovább menekülési lehetősége Ghytteéknek.

Doncass kivonta a császártól kapott Eleven fém lagosst.

A bérgyilkosokat nem zavarta a tömeg: megszokták, hogy egy-két áldozattal több vagy kevesebb, az igazán nem számít.

A cél: a feladat végrehajtása.

Doncass és Ghytte átlátta a helyzetet. Ha életben akarnak maradni, akkor támadniuk kell.

Üldözőik még a páholyban szorongtak, amikor mindketten rájuk rontottak, ezúttal hátulról.

Néhányan az orvgyilkosok közül megpróbáltak ugyanazon az úton, ahogy ők kijöttek – átugorva a másik páholyba –, az ő hátukba kerülni.

Doncass nem is érzékelte, hogy hátulról is várható ellenfél, de a lagossa tudta a dolgát: szinte kicsavarta az Eleven fém a férfi karját, ahogy időnként hátracsapott. Mindössze a szeme sarkából hátrapillantva konstatálta, hogy a penge mennyire óvja az életét.

A nézők nem avatkoztak a harcokba. Amennyire a szűk hely engedte, a cikázó kardpengék hatókörén kívül álltak meg. Csak nagyritkán lépett be egy-egy pillanatra kívülálló a folyosón kialakult harctérre.

Aztán ahogy tudott, újra vissza is hátrált.

Már csak három-négy merénylő állt a lábán, amikor az Eleven penge újra hátravágott. Ezúttal egy kettős keresztvágással. Doncass csak annyit figyelhetett meg, hogy a mögötte álló két alak közül csak az egyik visel szürke köpenyt, a másik viszont nemesi öltözékben van.

Közben a penge keresztvágása tette a dolgát: mindkét alaknak kettéhasította a torkát.

Ghytte is végzett két újabb szembenálló ellenféllel, Doncass pedig előbbre lépett, és egy kivédett tőrszúrás után megforgatta a lagossátt az utolsó támadója mellkasában.

Lassan leeresztették a pengéket és körülnéztek.

Körülöttük az egész aréna elcsendesedett, csak a több tízezer néző nehéz légzése hallatszott. Ők ketten egymásra néztek, majd körbe. Nem értették a csend okát.

Aztán a nemes halottra tekintve arcuk fehérré vált, mint a mész.

Kastor rel Doncass tényleg örök időkre bekerült a történelemkönyvekbe.

A nemes – akit megölt – Shri-En Leornian volt.

Az Eleven fém lagoss-sal fölötte álló Doncass pedig Shri-En Leornian, a császár gyilkosa.

Nem lincselték meg őket helyben.

Sőt. Némán hazamehettek.

Shulur gyászba öltözött.

A palotát elhagyták a szolgák, mindenki elkerülte még a környékét is.

Mindössze Shifen el-Hamed tért be egyszer, két nappal a szörnyű események után.

Egy rabszolgát hozott, aki szinte megszólalásig hasonlított Doncassra.

Csak annyit mondott, hogy minden szabad embernek magának kell eldöntenie, hogy mi legyen a sorsa.

Másnap Ghytte is elhagyta a palotát. Eniphbe költözött a tengerpartra.

Ötödnapra a városi őrség elhurcolt valakit Kastor rel Doncass palotájából, és – mint a császár merénylőjét – nyilvánosan felkoncoltatta.

Kastor rel Dontie Thessenben maradt még két évig. A szüleit gyászolta. Sohasem tudta meg az igazat a származásáról. Később kalandozóvá vált.

Az ő neve fémjelzi a Kapupalota utáni kutatások újbóli megkezdését.

Ghytte Ovirean boldogan él azóta a kis tengerparti házában egy ötven körüli férfivel.

Hogy az illető egy felszabadított rabszolga, vagy maga Kastor rel Doncass...

...azt ma már senki sem tudja.